Nem tudtam mit is mondhatnák. Teljesen zavarba jöttem. ezt az oldalát eddig még csak nem is ismertem. Féltem bármit is mondani, vagy tenni. Attól tartottam, hogy bármit is mondanék, csak ostoba mellébeszélésnek tűnne. Valami újra megmozdult bennem. A szívem egyre hevesebben vert. Dobogásának hangja minden mást elnyomott. Csak a szapora lüktetését hallottam. Ezért nem is hallottam, mikor kinyílt az ajtó, már csak a dühös kiáltás rázta meg a szobát.
- Mégis mi folyik itt? - mennydörögte egy erős férfihang.
Mintha egy delejes álomból ébredtem volna, a hang irányába fordultam. Bátyám állt az ajtóban.
- Bátyám, mégis hogy kerülsz ide? - pattantam fel gyorsan és magam elé szorítottam a törülközőt.
- Hogy mersz engem kérdőre vonni a saját házamban? Kaname! Mégis mi az ördög folyik itt?
- Sajnálom, hogy ily kellemetlenségek közepette kellett hazatérnie, uram. Az a helyzet állt elő, hogy a kisasszony egyik ismerőse jelenleg a házban tartózkodik, így egy kisebb zűrzavar keletkezet. Sajnálatomra még nem sikerült úrrá lennem a problémán. Kérem, bocsásson meg - hajolt meg Onii-san előtt szívre tett kézzel.
- Ajánlom, hogy mihamarabb oldja meg! Akiko, te pedig azonnal menj és öltözz fel az ég szeremére! - azzal kiviharzott.
Lábaim elgyengültek és egyszerűen a földre rogytam a megkönnyebbüléstől. Csak most jöttem rá, hogy mindeddig visszatartottam a lélegzetem. Kaname-sama lépett oda hozzám, majd karját nyújtotta, hogy felsegítsen. Elfogadtam segítségét, ő pedig amint talpra álltam, szorosan magához ölelt.
- Kérem, ne feledje el azt, amiről az imént beszéltünk. Minden szavam komolyan gondoltam - súgta, majd a szemembe nézett és homlokon csókolt.
Én lefagyva meredt magam elé, ő pedig nemes egyszerűséggel meghajolt előttem, majd ő is távozott...
