Nem tudtam mit is
mondhatnék neki. Amióta Kain itt van, csak még több gondot okozok neki…
Ráadásnak egyre többet aggódik értem. Eddig se volt velem könnyű dolga, hát még
most. Szemébe néztem, ahol egy számomra ismeretlen érzés csillogott. Ismét
hevesebben vert a szívem. Odahajoltam hozzá és átöleltem nyakát.
-
Sajnálom – súgtam halkan.
Ő nem mozdult…
szinte kővé dermedt. Még inkább magamhoz szorítottam, remélve, hogy érzéseim feloldják
majd. Pár percig lehettünk így, amikor éreztem, hogy teste végre veszít
feszességéből és éreztem, hogy ő is átölel.
-
Sajnálom a kirohanásom – mondta kedves hangon és
elengedett.
-
Ugyan már, én tehetek az egészről – legyintettem.
-
Asszonyom, lehetne egy kérésem?
-
Persze, mond csak.
-
Megtenné, hogy nem mutatkozik minden nemű öltözet
nélkül más férfiak előtt.
-
Talán azt gondolod, hogy szándékosan tettem?
-
Ugyan dehogy, csak tudja…
-
Igen? – kérdeztem, mert nagyon kíváncsivá tett.
-
Amikor megláttam, hogy asszonyom anyaszült
meztelenül fekszik a kádban, méghozzá azzal az alakkal, úrrá lett rajtam egy bizonyos
nem igazán komornyikhoz illő érzelem… Ezért kérem önt, hogy többet ne hozzon
ebbe a helyzetbe.
-
Mégis miféle érzelemre gondolsz?
-
Hogy mire? A legrégebbi és legveszélyesebb érzelemre…
a féltékenységre – vallotta be és lesütötte a fejét.
-
De mégis miért lennél te féltékeny Kain-ra?
-
Azért, mert az asszonyom csakis hozzám tartozik,
és nem akarom, hogy mások is úgy láthassák önt, vagy érinthessék, ahogyan én –
nézett mélyen a szemembe.
Az őszintesége
azonnal megdermesztett. Láttam, hogy minden egyes szavát komolyan gondolja.
Ezelőtt még sose láttam őt ilyennek. A szívem vadul kalapált. Szavaitól és
tekintetétől azonnal zavarba jöttem, főleg miután tényleges jelentésüket
felfogtam.
-
Mégis miért érezel így? – kérdeztem alig
halhatóan, előre félve a választól.
-
Azért, mert ön az én szeretett kisasszonyom –
mondta ünnepélyesen és kezet csókolt.
