Nem sokkal később Kaname visszajött a pohár vízzel, majd megállt mögöttem. Vártunk... reméltük, hogy a fiú hamarosan magához tért... Teltek a percek, az órák... A Nap már lenyugvóban volt, amikor a fiú egyszer csak nyöszörögni kezdett. Felálltam a székből, és fölé hajoltam. Lassan, szaporán pislogva nyitotta ki a szemét... Sötét, mélykék szempár meredt rám.
- Mégis hol... - kérdezte, és megpróbált felülni.
Gyorsan visszafektettem a párnára.
- Pihenj, ne erőltesd meg magad. Mondd csak, mi a neved?
- A nevem? - kapott a fejéhez - Ne-nem emlékszem...
- És azt tudod, hogy kerültél a sakura alá?
- Azt hiszem... valami rémlik... mintha valami elől menekültem volna...
- Talán üldözött valaki? - kérdeztem aggódva.
- Nem... úgy emlékszem egy érzés elől menekültem...
- Értem... Hozzak neked valamit?
- Egy fájdalomcsillapítót... nagyon hasogat a fejem - fogta két keze közé fájdalmasan fejét.
- Máris hozom - indult az ajtó felé Kaname.
Kiment, én pedig felültem az ágy szélére. Egy vizes-borogatást tettem a fiú fejére.
- Mondd csak, az az alak.. az mégis ki? - kérdezte.
- Ő a komornyikom...
- Akkor te valami gazdag kisasszony vagy?
- Úgy is mondhatjuk...
- Mondd csak, ki vagy te?
- A nevem Akiko... Akiko Takeshi.
- EH? Úgy mint a Takeshi Internacionális Vállalat?
- Igen. A vezérigazgató az apám...
- El kell innen mennem - akart kiugrani az ágyból.
- Nem mehetsz! Nem vagy olyan állapotban - nyomtam vissza az ágyba.
. De muszáj mennem. Nem találkozhatok az apáddal. Úgy érzem nem szabad - vetődött rám, és leterített a földre.
Egy puffanással terültünk el a szőnyegen. Tehetetlenül feküdtem a fiú alatt... Szeme tűzben égett, akár csak teste... Pár kósza tincs az arcába hullott... Zihált... láza volt... Nem gondolkozott tisztán... Ekkor pedig kinyílt az ajtó...
