A bátyám visszatér, minden a feje tetejére áll~

Nem tudtam mit is mondhatnák. Teljesen zavarba jöttem. ezt az oldalát eddig még csak nem is ismertem. Féltem bármit is mondani, vagy tenni. Attól tartottam, hogy bármit is mondanék, csak ostoba mellébeszélésnek tűnne. Valami újra megmozdult bennem. A szívem egyre hevesebben vert. Dobogásának hangja minden mást elnyomott. Csak a szapora lüktetését hallottam. Ezért nem is hallottam, mikor kinyílt az ajtó, már csak a dühös kiáltás rázta meg a szobát.

 - Mégis mi folyik itt? - mennydörögte egy erős férfihang.

Mintha egy delejes álomból ébredtem volna, a hang irányába fordultam. Bátyám állt az ajtóban.

 - Bátyám, mégis hogy kerülsz ide? - pattantam fel gyorsan és magam elé szorítottam a törülközőt.

 - Hogy mersz engem kérdőre vonni a saját házamban? Kaname! Mégis mi az ördög folyik itt?

 - Sajnálom, hogy ily kellemetlenségek közepette kellett hazatérnie, uram. Az a helyzet állt elő, hogy a kisasszony egyik ismerőse jelenleg a házban tartózkodik, így egy kisebb zűrzavar keletkezet. Sajnálatomra még nem sikerült úrrá lennem a problémán. Kérem, bocsásson meg - hajolt meg Onii-san előtt szívre tett kézzel.

 - Ajánlom, hogy mihamarabb oldja meg! Akiko, te pedig azonnal menj és öltözz fel az ég szeremére! - azzal kiviharzott.

Lábaim elgyengültek és egyszerűen a földre rogytam a megkönnyebbüléstől. Csak most jöttem rá, hogy mindeddig visszatartottam a lélegzetem. Kaname-sama lépett oda hozzám, majd karját nyújtotta, hogy felsegítsen. Elfogadtam segítségét, ő pedig amint talpra álltam, szorosan magához ölelt.

 - Kérem, ne feledje el azt, amiről az imént beszéltünk. Minden szavam komolyan gondoltam - súgta, majd a szemembe nézett és homlokon csókolt.

Én lefagyva meredt magam elé, ő pedig nemes egyszerűséggel meghajolt előttem, majd ő is távozott... 

Féltékeny komornyik~

Nem tudtam mit is mondhatnék neki. Amióta Kain itt van, csak még több gondot okozok neki… Ráadásnak egyre többet aggódik értem. Eddig se volt velem könnyű dolga, hát még most. Szemébe néztem, ahol egy számomra ismeretlen érzés csillogott. Ismét hevesebben vert a szívem. Odahajoltam hozzá és átöleltem nyakát.

-          Sajnálom – súgtam halkan.

Ő nem mozdult… szinte kővé dermedt. Még inkább magamhoz szorítottam, remélve, hogy érzéseim feloldják majd. Pár percig lehettünk így, amikor éreztem, hogy teste végre veszít feszességéből és éreztem, hogy ő is átölel.

-          Sajnálom a kirohanásom – mondta kedves hangon és elengedett.

-          Ugyan már, én tehetek az egészről – legyintettem.

-          Asszonyom, lehetne egy kérésem?

-          Persze, mond csak.

-          Megtenné, hogy nem mutatkozik minden nemű öltözet nélkül más férfiak előtt.

-          Talán azt gondolod, hogy szándékosan tettem?

-          Ugyan dehogy, csak tudja…

-          Igen? – kérdeztem, mert nagyon kíváncsivá tett.

-          Amikor megláttam, hogy asszonyom anyaszült meztelenül fekszik a kádban, méghozzá azzal az alakkal, úrrá lett rajtam egy bizonyos nem igazán komornyikhoz illő érzelem… Ezért kérem önt, hogy többet ne hozzon ebbe a helyzetbe.

-          Mégis miféle érzelemre gondolsz?

-          Hogy mire? A legrégebbi és legveszélyesebb érzelemre… a féltékenységre – vallotta be és lesütötte a fejét.

-          De mégis miért lennél te féltékeny Kain-ra?

-          Azért, mert az asszonyom csakis hozzám tartozik, és nem akarom, hogy mások is úgy láthassák önt, vagy érinthessék, ahogyan én – nézett mélyen a szemembe.

Az őszintesége azonnal megdermesztett. Láttam, hogy minden egyes szavát komolyan gondolja. Ezelőtt még sose láttam őt ilyennek. A szívem vadul kalapált. Szavaitól és tekintetétől azonnal zavarba jöttem, főleg miután tényleges jelentésüket felfogtam.

-          Mégis miért érezel így? – kérdeztem alig halhatóan, előre félve a választól.

-          Azért, mert ön az én szeretett kisasszonyom – mondta ünnepélyesen és kezet csókolt.

Egy újabb baleset ~

Elszállásoltuk őt az egyik vendégszobában, majd lementünk vacsorázni. Mivel apám üzleti úton volt, a cselédeket magával vitte. Egyedül csak Kaname volt itt a személyzetből. Ő remek szakács volt... és ezt be is bizonyította. Vacsora után mindenki visszatért a szobájába. Én előbb még írtam néhány sort a naplómba, aztán én is lefeküdtem aludni. A kis-szekrényemen lévő zenedoboz halk, nyugtató dallamára aludtam el. Reggel egy halvány fénysugár és madarak csivitelése ébresztett. Kinyitottam a szemem és megpillantottam Kaname-t. Éppen a sötétítőt húzta ki az egyik hatalmas ablakon.
 - Jó reggelt, Kaname - köszöntem.
 - Jó reggelt. Elnézést, talán felébresztettem?
 - Nem, semmi gond.
 - Akarja, hogy előkészítsem a fürdőt? - lépett az ágyamhoz és felsegítette a hálóköntösöm.
 - Igen, kérlek.
Felvettem a köntöst, majd kimentem a fürdőbe. Megmostam az arcom, majd mire végeztem a fürdő készen is volt... Kellemes rózsaillat töltötte be a levegőt. Kaname előtűnt, majd mutatta, hogy a fürdő csak rám vár. Elvette a köntösöm, majd kibújtam a hálóingből is. A hajamat felkontyoltam és beszálltam a kádba. A víz pont megfelelő hőmérsékletű volt, mint mindig. Miközben én éppen fürdőt vettem, Kaname lement, hogy elkészítse a reggelit. Egyszer csak hallom, hogy kinyílik az ajtó.
 - Kérlek, hozd ide a törülközőt - szólok ki.
Semmi válasz. Kiszállok kádból, azonban nem Kaname állt ott kezében a törülközővel, hanem Kain... Annyira megijedtem, hogy sikítani kezdtem és hátrálni... Ő segíteni akart nehogy elessek, ennek eredménye képen pedig mind a ketten a kádban kötöttünk ki... Dübörgő, futó léptek hangzottak fel, majd az ajtó nagy lendülettel kivágódott... Kaname állt ott feldúltan... Szemében düh... Közelebb lépett, kirángatta Kain-t a kádból, majd felkapott egy törülközőt, bemászott mellém a vízbe... körém csavarta a törülközőt, majd felemelt és elindult velem kifelé a fürdőből... Bevitt az apám fürdőjébe, és lerakott az ottani szauna padjára, majd letérdelt elém....
 - Egy újabb balesete? - kérdezte egy sóhaj közepette...

Az új név ~

Mégis miről beszélnek azok ketten? Mégis miben ellenfelek őt? És kit akarnak megszerezni? Halkan benyitottam, de észrevettek. Rögtön mind a ketten felém fordultak. Néma csend ereszkedett rájuk.
 - Mi történt? Ennyire szörnyen nézek ki? - kérdeztem nevetve.
 - Ugyan, dehogy - pattant fel Rihito és rám mosolygott.
 - Akkor mégis mi ez a néma csend? Talán azt kéne feltételeznem, hogy rólam folyt a társalgás?
Ismét csend... Az-az nem lehet... Tehát tényleg rólam beszéltek volna? Az nem lehet... Rihito nem szerethet engem... Még semmi jelét se mutatta..
 - Nem... csak fiú dolgokról - szólalt meg a fiú.
 - Értem... Igaz is.. . találnunk kéne neked egy nevet.... Mégse hívhatunk úgy, hogy Te...
 - Igazad van... akkor válasz nekem egy nevet - vigyorgott rám.
 - Biztos? Nem akarsz te választani? - léptem hozzá közelebb.
 - Bármit választatsz, jó lesz . vigyorgott tovább.
 - Hát legyen... hmm.. - és elgondolkodtam.
Végig pörgettem azokat a neveket amiket ismerek... Valahogy egyik név se igazán illett rá...aztán egyszer csak beugrott.
 - Kain - csettintettem egyet.
Mind a ketten kérdőn fordultak felém.. Úgy néztek rám, mintha egy őrültet vizsgálgatnának.
 - Nem tetszik? - kérdeztem.
 - Nem... Vagyis De, tetszik. Csak megleptél...
 - Miért?
 - Nekem is ez a név jutott eszembe - nevetett.
Na szépen vagyunk... Egy rugóra jár az agyunk.  Valamiért úgy érzem, hogy annak ellenére, hogy el akart menekülni az apámtól, mi jóban leszünk... Van valami benne... a szemében... valami, ami már akkor boldoggá tesz, ha ránézek... és hevesebben kezd veri a szívem... Gyorsan elfordítottam a tekintetem... Szemem találkozott Kaname szemével... Benne meleg tűz égett... Arcomra pír szökött... Valami itt nincs rendjén.. Mégis miért zakatol ennyire a szívem mellettük??

Nem minden az, aminek látszik ~

Az ajtó kinyílt és Kaname lépett be rajta… Minden bizonnyal félreértette a szeme elé táruló jelenetet, mivel hallottam, hogy a gyógyszeres doboz és a pohár víz a földön landol. Hatalmas csörömpölés rázta meg az eddig néma házat. A hangok ereje sokszorosára növekedett a márványpadlón. Az üveg szilánkjai és tartalma szerte szétszóródott a szobában. Haragos, dübörgő léptek közeledtek felénk. Kaname-ban féktelen harag munkálkodott. Megállt, majd egy erőteljes mozdulattal lerántotta rólam a fiút és a szoba másik felébe hajította. Elképesztő milyen ereje van… Leguggolt mellém és felém nyújtotta a kezét.
 - Akiko-sama jól érzi magát? Nem esett baja? – kérdezte ijedt hangon, szemében őszinte aggodalommal.
Elfogadtam kezét, ő egyetlen könnyed mozdulattal talpra állított. Mintha csak egy tollpihe lennék, úgy segítette fel. Idő közben a fiú is feltápászkodott. Egyenesen nekünk szegezte a tekintetét.
- Ne aggódj, nem történt semmi baj. Mindössze annyi történt, hogy ez a fiú nincs teljesen öntudatában a láz miatt Távozni akart, én pedig próbáltam megállítani. Mint kiderült, ő van erőfölényben – kuncogtam halkan.
- Sajnálom, de még így sem értem, mégis hogyan kerültek ebbe az eléggé félre érthető pozitúrába – nézett a fiúra és szemei szikrákat szórtak.
- Ez igazán egyszerű. Miközben ő próbált kiugrani az ágyból, én próbált őt visszafektetni. Ő egy lendülettel megpróbált elugrani mellettem, de maikor én elvesztettem az egyensúlyom, megpróbált elkapni… azonban nem járt sikerrel, így mind a ketten a földre kerültünk. Mielőtt még felocsúdhattunk volna, az ajtó kinyílt.
- Értem. Akkor azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel a fiatalúr felé – fordult a fiú felé.
Ő valamelyest dühösen, de részben bocsánatkérő tekintettel figyelt minket. Ha belegondol, bizonyára Ő is ugyan azokat a következtetések vonta volna le a helyzetből, mint Kaname. Kezet ráztak, majd beszélgetni kezdtek. Én csendben kimentem a szobából a fürdőbe, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam. Amint beértem, magamra zártam az ajtót. Egy kicsit egyedül kellett lennem… Emiatt a fiú miatt teljesen összezavarodtam… Miközben ajkaink csak pár milliméterre voltak egymástól és a másik leheletét bőrünkön éreztük, valamit láttam megcsillanni a fiú szemében. Annyira hevesen vert a szívem, attól féltem kiugrik a helyéről... De amikor Kaname hirtelen benyitott, úgy éreztem megbántom az érzéseimmel… Amikor megláttam a szikrázó tüzet a szemében, teljesen összezavarodtam… szívem még hevesebben vert… Ez eddig SOSE fordult elő velem… Mégis mire számíthatok mellettük a jövőben? Félek, ha így folytatom tovább, egyszer tényleg kiugrik majd a szívem a helyéről… Kopogás hallatszott…
- Akiko-sama, minden rendben? – hallatszott egy kisegér-hang.
- Persze. Csak egy kicsit felfrissítem magam – szóltam vissza.
Visszamentem a szobába, ahol a fiúk már nagyon belelendültek a beszélgetésbe. Úgy gondoltam nem zavarom őket, amikor meghallottam valami érdekeset.
- Mondd csak, annak a lánynak van valakije?
- Mármint udvarlója? Nem, nincsen.
- Értem. És szerinted lehet nála esélyem.
- Azt én nem tudhatom… Viszont egy dolgot jobb, ha tudsz!
- Mégis mit?
- Ha harcba szállsz érte, van egy ellenfeled!
- Mégis ki?
 - Én…

Egy baleset ~

Nem sokkal később Kaname visszajött a pohár vízzel, majd megállt mögöttem. Vártunk... reméltük, hogy a fiú hamarosan magához tért... Teltek a percek, az órák... A Nap már lenyugvóban volt, amikor a fiú egyszer csak nyöszörögni kezdett. Felálltam a székből, és fölé hajoltam. Lassan, szaporán pislogva nyitotta ki a szemét... Sötét, mélykék szempár meredt rám.
 - Mégis hol... - kérdezte, és megpróbált felülni.
Gyorsan visszafektettem a párnára.
 - Pihenj, ne erőltesd meg magad. Mondd csak, mi a neved?
 - A nevem? - kapott a fejéhez - Ne-nem emlékszem...
 - És azt tudod, hogy kerültél a sakura alá?
 - Azt hiszem... valami rémlik... mintha valami elől menekültem volna...
 - Talán üldözött valaki? - kérdeztem aggódva.
 - Nem... úgy emlékszem egy érzés elől menekültem...
 - Értem... Hozzak neked valamit?
 - Egy fájdalomcsillapítót... nagyon hasogat a fejem - fogta két keze közé fájdalmasan fejét.
 - Máris hozom - indult az ajtó felé Kaname.
Kiment, én pedig felültem az ágy szélére. Egy vizes-borogatást tettem a fiú fejére.
 - Mondd csak, az az alak.. az mégis ki? - kérdezte.
 - Ő a komornyikom...
 - Akkor te valami gazdag kisasszony vagy?
 - Úgy is mondhatjuk...
 - Mondd csak, ki vagy te?
 - A nevem Akiko... Akiko Takeshi.
 - EH? Úgy mint a Takeshi Internacionális Vállalat?
 - Igen. A vezérigazgató az apám...
 - El kell innen mennem - akart kiugrani az ágyból.
 - Nem mehetsz! Nem vagy olyan állapotban - nyomtam vissza az ágyba.
 . De muszáj mennem. Nem találkozhatok az apáddal. Úgy érzem nem szabad - vetődött rám, és leterített a földre.
Egy puffanással terültünk el a szőnyegen. Tehetetlenül feküdtem a fiú alatt... Szeme tűzben égett, akár csak teste... Pár kósza tincs az arcába hullott... Zihált... láza volt... Nem gondolkozott tisztán... Ekkor pedig kinyílt az ajtó...

A sors fintora ~

A suliból tartottam haza felé... a komornyikom, Kaname-sama kíséretében... Lehet, hogy furcsa, hogy egy komornyikkal sétálgatok, de az igazat megvallva egy híres vállalat örököse vagyok... Nemzetközi piacon az első helyen állunk. Japán 1/3 része az apám vállalatának kezében van. És hamarosan az enyémben lesz... Amint befejeztem az iskolát és elmentem egy külföldi egyetemre, én kerülök az igazgatói székbe. Ugyan semmi kedvem hozzá, és még csak nem is érdekel engem a z üzleti politika, én vagyok az apám egyedüli gyermeke... édesanyám már évekkel ezelőtt meghalt, apám pedig a munkájába menekült... Évente csak a banketteken látom őt... otthon sohasem... A bátyám évekkel ezelőtt kiment külföldre tanulni, azóta nem is láttam... de nem is óla.... A házunkban rengeteg cselédél... ők viselik gondomat... azonban van valaki, aki mindig mellettem van és támogat. A komornyikom, Kaname-sama...  Neki köszönhetem, hogy az vagyok, aki... Gondolataimban elmerülve észre se vettem, hogy már a parknál járunk... Ebben a parkban volt egy hatalmas sakura fa is... az volt a kedvencem.. Mindig oda mentem, ha gondolkodni akartam... vagy ha valami bántott... Egy kicsit előre siettem, viszont nem az a látvány fogadott, amire számítottam... Egy fiú feküdt a fa alatt... Fekete hajù, fejèn sapka.... Közelebb mentem hozzá... óvatosan mellé osontam és leguggoltam mellé....

 - Hahó.. ébren vagy? - kérdeztem, de nem érkezett válasz...

Homlokára tettem a kezem... Ez nem jó... Gyorsan szóltam Kaname-sama-nak.

 - Kaname-sama! Kérlek hívd gyorsan a sofőrt. Ennek a fiúnak láza van.

 - Igenis, Akiko-sama - vette elő telefonját a zsebéből.

A fiú mellett maradtam, fejét az ölembe fektettem... Pár perc múlva meg is érkezett a sofőr és Kaname-sama-val együtt berakták a kocsiba. Amikor hazaértünk a családi orvosok vártak minket. Felvittük az egyik beteg szobába, majd az orvosokra bíztam őt.

 - Csak szimplán megfázott a fiú, nem kell miatta aggódni. Egy kis pihenés, és minden rendben lesz - nyugtatott az egyik orvos.

 - Rendben van, köszönöm a segítségüket - hajoltam meg az orvosok előtt.

Az orvosok mind visszamentek a családi kórházba, én pedig bementem az idegen fiúhoz. Eddigi pirospozsgás arca kezdett kissé kifakulni. Megérintettem homlokát.. még mindig elég forró volt. Az ágy melletti kis szekrényen lévő tálban hideg víz, szélén egy törülköző volt. Bevizeztem, majd homlokára tettem.

 - Akiko-sama, kérem a fiatal embert bízza csak rám. Én majd gondoskodom róla. Önnek vannak fontosabb feladatai - lépett be Kaname-sama.

 - Ugyan mi fontosabb egy beteg ember ápolásánál. Egyébként is én találtam rá és hoztam őt ide. Az én kötelességem vigyázni rá.

 -Ahogy kívánja. Hozhatok önnek valamit?

 - Egy pohár vizet. Köszönöm - mosolyogtam rá.

Ő meghajolt, majd kiment... A fiúra néztem... Barátságos arca volt... Az a jófiú fajta... De mégis mit kereshetett a sakura alatt?